Az újabb behódolásról

Eredeti megjelenés: Szent Korona Rádió, 2011.06.28  Hivatkozás: ITT

A „Keleti nyitás”-ról lenne néhány gondolatom. Nem kívánok belemenni a részletekbe, van, aki megteszi helyettem. De egyszerűen nem értem meg, mi az az ösztön, mi az a kényszer, mely mindig belesodor minket ebbe a döntésbe. Talán a félelem az, ami meghunyászkodást idéz elő? Vagy ez a könnyebben járható út? Annyira átitatott már minket a „merjünk kicsik lenni” szofizmája, hogy eszünkbe sem jut az önállóság gondolata? Miért gondolja azt mindenki, hogy szükséges hódoltságnak lennünk? Az elmúlt évszázadok annyira mélyen ivódtak a gondolkodásmódunkba, hogy el sem tudunk képzelni egy olyan kort, ahol Magyarország erős, független államként él Európában?

Azt mondják, az aktuális Nagy Testvér majd munkahelyeket teremt. De miért ne tudnánk mi magunknak munkahelyet teremteni? Csak körbe kell nézni. Talán nem vár ránk elég munka?

Azt mondják, az aktuális Nagy Testvér gazdasági stabilitást hozhat. De szerintem igazi stabilitást az hoz, hogyha végre magyar földből magyar étel kerül a magyarok asztalára, senkinek nem kiszolgáltatva a népet. Az hozhat stabilitást, hogyha magyar katona őrzi a magyar határt, híven, becsülettel, vitézül.

Azt mondják, az aktuális Nagy Testvér hitelével kinn leszünk a bajból. De nekünk nincs is szükségünk hitelre! El tudnánk látni magunkat úgy, hogy a feleslegből beszerezhetnénk az ország hiánycikkeit is. Kellene ennél többről szólnia egyáltalán a nemzetközi gazdaságnak?

Azt mondják, ne törődjünk a bolsevikok eltiport nemzeteivel, törődjünk a magunk dolgával. De ez igenis a mi dolgunk! Nem emlékszünk ’45-re? nem emlékszünk ’56-ra? Nem emlékszünk arra, mi az a magyar becsület? Hogy juthattunk odáig, hogy 2011-ben megint a vörösöknek asszisztálunk? Ennyire kell az új kocsi, az új TV?

Ez egy álvalóság. Nem a piac, nem a hitel, nem a plázák, nem a neonfény a valóság. A valóság az, hogy itt van kevesebb mint tíz millió képviselője egy ősi nagy fajnak, és lassan átsegítik a másvilágra. Új munkahelyekről ábrándozunk, ahol majd dolgozhatunk a nemzetközi tőkének, és azt mondjuk az ébredőknek: Ne hőzöngj! Csak így maradhatunk meg!

És itt elérkezünk a probléma gyökeréig. Miért is fontos, hogy életben maradjunk? Miért fontos a magyar nemzet léte? Mi az, amit adunk a világnak? Egyrészt adhatunk olcsó munkaerőt alamizsnáért. De akkor már nem nevezhetjük magunkat magyarnak, múltunk és identitásunk nem erről szól ugyanis.

Másrészt felkelhetünk, és mondhatjuk azt is, hogy nem.

Ha egy ország ma nyíltan kijelentené, hogy el kívánnak pusztítani minket, politikusaink kétségbeesett tárgyalásokba kezdenének, majd büszkén jelentenék be, hogy „kölcsönösen előnyös egyezségek végeredményeként elérték”, hogy pusztán megtizedeljen minket az ellenség, és a többiek életben maradhatnak rabszolgákként. Ha jobban belegondolok, így is történik.

De 1104 évvel ezelőtt, mikor elhangzott: “Ugros eliminandos esse”, akkor hadra fogtuk minden harcképes honfitársunkat, és az ellenség szemébe néztünk. Nem sokkal később pedig már kivert kutyaként menekült földünkről a négyszeres túlerővel érkező, nagy Német-Római Császárság.

Mire való hát a létünk, hogyha nem lépünk őseink nyomdokába? Miért éljünk ugyanolyan fogyasztókként, mint a többi százmilliók, csak épp más színű szalaggal átkötve? Csak mert félünk? A magyar mindig szilajul küzdött becsületéért, földjéért, népéért. Nem hiszem, hogy esélytelenül szállnánk most harcba függetlenségünkért, de még ha így is lenne, akkor is ott van a kérdés: Élni senkiháziként, vagy halni magyarként? Egy igazi hazafi minden további nélkül az utóbbi mellett dönt. Ezzel példát és erényt mutatva minden népnek a Földön.

A helyes út sohasem egyezik a könnyű úttal, de ha végre arra az útra lépünk, melyet örökül hagytak ránk dicsőséges eleink, akkor megkapjuk az égiek segítségét is, mint akkor, mikor 7 000 hazafi döntötte meg a megszállók 100 000 fős seregét 555 évvel ezelőtt a helyen, amit ma Belgrádnak neveznek.

Scheer-Komjáthy Ádám

Itt nem lehet hozzászólni.

Tartalomjegyzék