Búcsú a megtévedtektől

2006-ban, mikor minden elkezdődött, nem érzékeltem még semmit a nemzeti oldal hatalmi harcaiból. Akkor még csak a plakátok izzító jelszavait láttam, és azt, hogy a hatalom a lehető legmocskosabb eszközöket is beveti a mieink ellen. Én is azon naivak közé tartoztam, akik feltették a kérdést: minek ennyi szervezet? Miért nem fogunk össze?

Tudtam, hogy a nemzeteket leépítésre szánják, és hogy van egy háttérerő, ami szövi sötét szálait ellenünk – a magyar ember ellen, a fehér ember ellen. De ez nem csak rólunk szól. A többi nép, a többi rassz is csak eszköz a globális játszmában, akiket most felhasználnak ellenünk, de ugyanúgy eltipornak majd, ha nekünk már végünk.

2006

Mindez világos volt, és a 2006-os eseményekben a háttérhatalom és a lázadók harcát láttam megvalósulni. Mindezt most is így látom egyébként.

A TV-ostromot épp a televízióban láttam meg, ekkor értesültem az egészről egyáltalán. A további napokat már kint töltöttem néhány bajtársammal. Nyugati, Blaha, Oktogon…Azokon az összecsapásokon már ott voltam. Még nem töltöttem be a 17-et akkor. Soha nem felejtem el az ott látottakat. Minden veszély, vér, és szörnyűség ellenére az az elementáris erejű közös élmény – amit többtízezer másik fiatal is megélt akkor – átalakította a nemzedékünket. Ez az élmény az volt, hogy nem vagyunk hajlandóak félelemben élni tovább.

Egy kedves emlék azokból az időkből. A képen nem látszik de a sorfallal szemben álltunk, 2-3 méterre

Egy kedves emlék azokból az időkből. A képen nem látszik, de a sorfallal szemben álltunk, 2-3 méterre

Kilőhetik a szemem, összeverhetnek, bemutathatnak terroristaként és bűnözőként, sőt, be is zárhatnak. De nem félemlíthetnek meg. Itt állunk a seregeik előtt, és a képükbe röhögünk! És ez az idea azóta is meghatározó számomra.

Aztán lassan a felkelés vitorlájából kifogták a szelet. A közöny, és az, hogy senki nem mondott le, nem történt semmi, megölte a forradalmi hangulatot. De nem ölte meg azt a bátorságot, amit magunkra szedtünk.

Hosszabb időre kellet berendezkedni, ezt már mindenki látta. Én magam is elkezdtem keresni a helyem, ahol az ügyért dolgozhatom. A Rendet 2008-ban alapítottuk meg, de az sokáig csupán egy nem nyilvános szövetségként aposztrofálta magát. Egy ideig a Bombagyár csapatát erősítettem, később a Magyar Gárdát. A Szent Korona Rádión keresztül pedig megismertem a HVIM vezetőségének néhány tagját. Az Atilla Akadémián volt szerencsém jobbikos felsővezetők gondolkodásmódjába is betekinteni. Végül pedig a rövid együttműködésem a Magyar Hajnallal is hasznos tapasztalatokat nyújtott.

De a hosszú évek alatt nem csak ezeken a vonalakon keresztül, de jobbikos ismerőseimtől, más szervezetek vezetőitől, mindenfelől bőséggel áramlottak az információk. Rengeteg dologba – szerintem – óvatlanul avattak be, akár pár órás ismertség után, ami számomra mindig megdöbbentő volt, hisz az én bizalmamba bekerülni évek, valamint sose áhítottam ezen emberek bizalmasává válni.

Persze később megértettem, miről is szóltak ezek a dolgok. A folyamatosan zajló belső hatalmi harcokban személyem akár éppen elegendő volt a mérleg nyelvének elbillentésekor. Máskor az én embereimet akarta valaki a maga céljai érdekében használni, és gondolta, ha megnyer magának, megnyerte őket is. Vagy szimplán egy jobb aktivistának néztek, akit érdemes beavatni pár kisebb titokba, mert a nemzeti oldalon tomboló krónikus emberhiány megköveteli, hogy senkit se veszítsenek el. Vagy egy miniatűr puccshoz tapogatóztak emberért.

Ígyhát rengetegmindent tudok. Olyan dolgokat, amiket a kedves olvasó úgysem hinne el. Beteges eszmékről, zaklatásokról, bűncselekményekről, igazi becstelen dolgokról, a legmocskosabb dekandenciáról és hazugságokról a legfelsőbb körökben. És a legsúlyosabb az egészben, hogy hiába hozok nyilvánosságra bizonyítékokat, pusztába kiáltott szó. Nem félelemből hallgatok. Amiről nem hallgattam, arról sem tud senki.

De ha eltekintünk a legsúlyosabb, legkirívóbb példáktól, akkor sem szól másról ezen szervezetek élete, mint a mímelésről. Feljelentünk egy politikust, hogy legyen hír a kuruc.infón, de tudjuk, hogy úgyse lesz eredménye. Gyűjtetünk aláírást az aktivistáinkkal a határon túliakért, pedig tudjuk jól, hogy úgysem lesz eredménye. Szervezünk egy tüntetést bármilyen ad-hoc alapon, csakhogy legyen tüntetés, hogy igazolhassuk saját fontosságunkat. Megemlékezéseket tartunk látástól vakulásig, ahol arról ordibálhatunk, hogy eladták az országot, és mi lesz itt. Fenyegetőzünk szóban, írásban, minden platformon, hogy “ébred már az oroszlán” és hogy “hamarosan letépjük láncainkat”… De az évek csak peregnek és peregnek, és semmi nem történik. Nekem kellett sok-sok év, míg megértettem, hogy ez csak játék a szavakkal, és játék az emberekkel. De sokak még mindig nem akarják látni, vagy ami még rosszabb, csak most kapcsolódtak be, nekik még új és hiteles, hogy “elkergetjük a kufárokat”.

És habár az elmúlt hetekben én is megszereztem az “áruló” megtisztelő címét, a legkevésbé sem bánom. Elmondtam az igazságot a labanc eszmék terjedéséről. Megtettem, amit megkövetelt a Haza, a többi nem az én felelősségem. Mi eddig is csendesebbek voltunk, és inkább befele építkeztünk, soha nem az volt számunkra fontos, hogy a hírekben, és a kuruc címoldalán a nép megváltójaiként tetszelegjünk, mégha néha oda is kerültünk végül. Mi valódi változást akarunk, nem hatalomátvételt. Változást az életünkben. Nemes embereket akarunk magunk mellett tudni jóban és rosszban, és egy olyan közösséget építeni, ahol a fejlődés, az alkotás, a segítségnyújtás áll a legelső helyen, nem pedig a hatalom, a pénz, a bosszú. Ezek minket nem érdekeltek soha.

Ja igen, ezt ne feledjük soha: a valódi változáshoz nem kell választást nyerni. Innen lehet tudni, hogy akik hatalomátvételről szónokolnak, nem akarnak semmiféle változást. Csak hatalmat.

Mi pedig járjuk tovább utunkat.

Scheer-Komjáthy Ádám

Itt nem lehet hozzászólni.

Tartalomjegyzék